Az indián nyár, az általam egyik leginkább kedvelt időszaka az évnek. Mind kirándulásra, mind fotózásra és vadászatra is csodás időszak. De akármilyen szép, az elmúlás hírnöke is. Mosolyogva fordítjuk még arcunkat a nap éltető sugarai felé, de belül érezzük, hogy lassan jön a borongós, elkerülhetetlen szomorúság.

Történetem hősével évekkel ezelőtt ismerkedtem meg. Egy kis dunántúli társaságnál hivatásos vadász. Jó néhány élvezetes vadászathoz segített hozzá. Egy alkalommal a vadászház udvarán kvaterkáztunk, mikor megtudtam, hogy még nem sikerült muflont terítékre hoznia. No, gondoltam, itt a lehetőség, hogy megköszönjem, amit kaptam tőle, így meghívtam egy muflontarvad-vadászatra. Viszont a Mátrában lévő ismerősöménél akkor nem volt rá lehetőség. Így vártuk a hívást, hogy mikor mehetünk. Több mint egy év telt el a meghívásom óta, de valahogy nem sikerült összehozni.

Múlt évben egy döbbenetes információ birtokába jutottam. Szinte velem egyidős barátom szikár testét belülről elkezdte kikezdeni a visszafordíthatatlan kór. Ennek a hírnek hallatán újult erővel vetettem bele magam a muflonvadászat szervezésébe. Főnököm közbenjárásával egy másik országrészben sikerült egy kapcsolatot aktivizálni. Reményem lángja újra fellobbant. Hamarosan meg is volt a vadászat napja.

Egy gyönyörű őszi napon, igazi indán nyári hangulatban, elfeledve bajt és kórt, reménnyel telve a szívünkben indultunk az aranyló naplemente irányába. Szerencsére időben indultunk, így a kétszeri eltévedés ellenére is a megbeszélt időpontban értünk a gyönyörű vadászházhoz, hogy vendéglátóinkkal egy kávét megigyunk, és a stratégiát megbeszéljük. Még az előzetes egyeztetés alatt ajánlották, hogy én is hozzak puskát, bár ez a nap nem az én vadászatomról kellet, hogy szóljon, de örömmel tettem eleget a kérésnek. Barátom fiatal kisérőjével elindult. Még egy kutyaugatásnyi távolságba sem voltak, vendéglátónkkal mi is vettünk a kalapunkat. Egy keresztváltónál kitettek, és irányba állítottak. Egy kicsit vártam, amíg eltávolodik az autó, majd hagytam, hogy átöleljen az erdő. Amint kaptattam felfelé a cserkelőúton, a levelek végigsimították a karomat, arcomat. Éreztem, hogy befogad az erdő. A szakálamba belekapaszkodó csintalan szellőgyermekek is csak játékosan cibálták ősz szőrzetemet, jelezve, hogy jó helyen vagyok. Mivel sikerült teljesen átszellemülöm, olyan neszeket, hangokat és illatokat is észleltem, amit az erdő csak az arra érzékenyeknek mutat meg. Ezek azok a dolgok, amiket igazán szóval el nem lehet mondani, ezt meg kell élni.

Ebből a kellemes állapotból egy hirtelen éles csattanás rángatott ki. Majd kisvártatva még egy. Az elsőnél melegség öntötte el a lelkemet: sikerült! Megvan az, amiért jöttünk. Megvan a vágyott muflon! De a második elbizonytalanított. Hibázás? Sebzés? Izgalmában megremegett a keze? Ki tudja? Felém, általam lőhető vad nem jött, így csak a komótosan átváltó szarvasokban gyönyörködhettem. Álmodozásomból egy autó hangja térített vissza. Vendéglátóm jött, és közölte a jó hírt. Egy jerkét és egy bárányt sikerült barátomnak terítékre hoznia. Örömöm leírhatatlan volt. A vadászháznál annak rendje és módja szerint elkészítettük a terítéket, és az avatást is megtartottuk. Ritkán van részem egy állom beteljesülését látni, de itt átélhettem. Igazán megható volt. De ekkor még nem is tudtuk, hogy mi vár ránk. Kellemes vacsorával folytattuk az estét, a vadászat felelevenítésével természetesen. Eközben mondta vendéglátónk, hogy aludjunk ott, és kerüljünk egyet még reggel. Rövid megbeszélés az itthoniakkal, majd megköszöntük a kedves invitálást, és ekkor már egy pohár bort is elfogadva beszélgettünk tovább, de újra és újra visszatértünk a nap történéseihez, a másnapra még nem is igazán gondoltunk.

Reggel újra két irányban indultunk, vendéglátónk és kísérőnk valamiért cinkosan összekacsintott, és indultunk is. Mi megnéztünk előbb egy tölgyest, ahol jól mozog a disznó, de most nem tették tiszteletüket. Majd átmentünk egy muflonok által kedveld domboldalt szemrevételezni. Itt már felcsillant a remény, mivel egy fiatal kost láttunk. Távolabbról hallottuk a bégetést is, így azt tervezgettük, hogy merről kerüljünk, amikor hallottuk a lövést. Szinte azonnal jelzett vendéglátóm telefonja. Kérték, hogy menjünk segíteni. Kisérőm sajnálatát fejezte ki, hogy nem lőttem semmit, de megnyugtattam, hogy ez a vadászat nem rólam szól. Így elindultunk. Menet közben észrevettem néhány muflont, de kisérőm mondta, hogy arra megyünk amerre a tarvad. Egyszer csak fékezett. – Ugorj, mind tarvad! Én ugrottam, de semmit nem láttam. Visszaültem a kocsiba. Ott voltak. Kiszálltam, nem láttam őket. Annyira sűrű volt a szálerdő, hogy kicsit más szögből már nem is látszottak. És az én szemem nem is állt rá. Végül is nem sikerült lőnöm, de csalódás nem volt bennem.

Néhány perc, és ott voltunk a többieknél. Ekkor szólni sem tudtam. Itt derült ki számomra, hogy vendéglátóink barátomat meglepték egy állományba nem való kos meglövetésével. Ott állt előttem szótlanul, csak a kost nézte. Némán, rázkódó vállal hajolt a terítékre hozott vad fölé. Amikor gratuláltam neki, éreztem, hogy az arcomon legördülnek a könnyei. Ekkor tudtam, hogy a kézszorítása egy őszinte, szavakkal ki nem fejezhető köszönöm volt. Itt tényleg nem volt szükség szavakra, de a torkomat szorító láthatatlan kéz miatt nem is tudtam volna kinyögni semmit.

Ekkor fiatal kísérőnk jelezte, hogy meglepő módon, a lövés leadása után sem ment el a nyáj, sőt még mindig minket néznek. Erre vendéglátóm kiadta nekem is a tűzparancsot, hogy lőjek egy öreg jerkét. Szerencsére a nyájtól külön állt egy idős jerke, melyet egy fának nekidőlve, stabil testhelyzetet felvéve, gyorsan terítékre is hoztam.

Így alakult, hogy egy gyönyörű őszi napon nem a visszafordíthatatlan elmúlásra gondoltunk, hanem egy beteljesült álmot üdvözöltünk. Sikerült az indián nyárból a legtöbbet kihoznunk.

Békesség a vadnak.