A tengerimalac, avagy a vadrózsabokor, ahová a disznók halni járnak.

Ma reggel még nem gondoltam, hogy így fogom végezni a napot.

Gyönyörű esős reggelre ébredtem. Már éjjel is hallottam, hogy az égiek villámjaikkal egymásnak feszültek. Haragosan csapkodták a földet, hogy néhány másodpercig földöntúli világossággal árasszák el sárgolyónkat. Reggelre már csak az éteri csendes könnyek maradtak. Az Istenek megpihentek.

Szóval szép reggel volt az a munkára, de szebb lenne a vadászatra. Napok óta szikkasztotta a nap a földeket, biztos voltam benne, hogy este disznó sereg lepi el a határt. De kár is lenne ezen gondolkodnom, mivel este még munka van. El is hessegettem a gondolatot. De napközben változott a helyzet, gyorsan fel is hívtam a Gombai vadászmestert, hogy ki szeretnék menni.

Munka végeztével izgatott, kapkodó pakolás. Kis híján még a puskát sem raktam be. 🙂 A vadászháznál miután beiratkoztam, kérdi Tomi, a hivatásos vadász, hogy van-e kívánságom? Van egy kedvenc helyem, a „szemetes”, ahol tavasszal hibáztam egy disznót, és néhány hete láttam egy nagy kant is. Kiülnék-e oda, vagy egy távolabbi területrészre mennék, ahol még cserkelni is lehet? Megköszöntem a választási lehetőséget, de mondtam, oda megyek, ahová gondolják. No, akkor kitesznek a „Gados” lesre.

Indulás. Elhangzott a „kalappal”, mire tudatosult bennem, hogy a kalapom a másik kocsiba maradt. Nem baj, a Thermacellem is ott van mellette 🙁 Így legalább a szúnyogok ritkuló ősz sörényembe is belegabalyodhatnak. 🙂

Kitett Tamás a vadkáros lesnél, megmutatta, hogy merre járőrözhetem. „Mehetsz bármerre a két tarló között, de éjfélre itt légy, itt veszlek fel”.

A lesen létrehoztam a főhadiszállást. Csak a távcsövemet és a lőbotot vettem magamhoz és elindultam a terület bejárásra. Szemem a földön keresgélt értékelhető nyomok után, de a vihar mindent eltörölt. Csak őznyom volt mindenfelé. De szerintem azok a gombával egyetemben nőnek ki a földből 🙂 Beálltam egy kukoricatábla szélébe és onnan pásztáztam az előttem lévő tarlót. Élmény volt nézni, ahogy a lenyugvó nap az őzek szőrét arany bevonattal látja el. Egy fiatal gyanútlan bakocska mintegy 15 méterre előttem vidáman fürdőzött az utolsó meleg fényekben. Ugrándozott, kapálódzott, hogy lerázza a nemesfém bevonatott magáról. Mire sikerült neki, az egész táj szürke lett. Rejtekhelyemet elhagytam és elindultam ideiglenes birtokom másik határát is felfedezni. Közben a téli nyúlhajtás résztvevői gyanúsan méregettek mind a tengeri széléből, mind a lucerna közeléből. Beszélgetésükből kiderült, hogy nem bíznak bennem. Mondhattam én nekik bármit, nem értettek meg. Csak a fülüket hegyezték.

Lassan végig jártam a területet. Kicsit felültem a lesre, kifújni magam. Ekkor a „szemetes” irányából lövést halottam. Kicsit bánkódtam, hogy nem választottam azt. Biztos a „nagy kan” – villant át egy kis irigységgel a gondolat a fejemen. De nem baj, ha másnak járt, biztos megérdemelte.

Azért csak lekecmeregtem a lesről és elindultam a „szemetes” felé eső tarlóm irányába. Valami belső hang hívogatott. Már csak egy „sarokra” voltam a tarlótól, amikor mint minden kiszögelésnél, letettem a lőbotot és körbe pásztáztam a tájat. Itt sincs semmi. Még száz méter és visszafordulok. Épp a hónom alá vettem a lőbotot, amikor a tengeriből zörgést halottam. Először arra gondoltam, hogy gyenge szellőgyermekek rángatják a kukorica levelét, hogy a reménykedő vadász lelkébe fényt gyújtsanak. De ekkor már lépéseket is halottam. Lőbot újra letesz, puskám már kézben. Csönd. Hangos voltam? Lehet, hogy a fegyverem csöve odaverődött a botom fémrészéhez? Sosem tudom meg, de már nem is kellet gondolkodnom rajta, mivel egy fél disznó jelent meg a távcsövemben. Megállt az út szélénél és jól nevelten szétnézet, hogy jön-e valami. Észre vett engem. Ide is biccentet illedelmesen, erre én is odaköszöntem a 7×64-el. Disznó jobbra el. Még halottam egy kicsit a távolodását, majd csönd. Bosszankodtam, hogy miként tudtam elhibázni. Becsapódást nem halottam. Mindegy is, kimegyek a tarlóig, hátha ott menekül. Néhány lépés és a tarlón a hold ezüstös fényében egy nyúl kompánia tárgyalta ki az iménti zaj eredetét. Disznó semerre. Lógó orral ballagtam vissza, megkeresve disznóm nyomát, ha volt neki, mert lehet, hogy csak egy szellem volt. Fejlámpám fénypászája egyszer csak sötét foltot mutatott egy kukorica levélen. Ahogy közelítettem egyre vörösebb lett a folt. És már tudtam, hogy nem káprázat és varázslat áldozata lettem. Követtem óvatosan a vér által jelzet képzeletbeli ösvényt egészen addig, ameddig a sűrű vadrózsa engedte. Itt a vége. Legalább is részemről. 115 kilós fizikai valóm áthatolhatatlan akadályba ütközött.

Felhívtam Tamást, hogy azonnal hozzon kutyát, kereső osztagot, meg mindenkit, aki él és mozog, mert itt kérem disznó van a bozótban. Nyugodt hangon közölte, hogy mindjárt ott van és megoldja ő maga a problémát. Így is lett. Csekélyebb méretének és jelentősebb tapasztalatának köszönhetően az úttól mintegy négy-öt méterre megtalálta már kimúlt sertevadamat. 

Így eset, hogy a Gombai határban a tengeriből kiváltott disznóm a vadrózsák alatt tért meg az égiekhez.

Tisztelet a vadnak!