A csóri disznó

Régóta készültem erre a vadászatra, mintha Afrikába, vagy Ázsiába mentem volna. No, de nem az oltások, vagy valami bürokratikus igazolás, fegyverútlevél hiánya volt az időhúzás oka. Igazából nem is tudom, hogy miért nem történt meg hamarabb ez a találkozó. Márk, a házigazdám, régóta hívott, viszont a munkánk miatt nehezen tudtunk egyeztetni. Még a fotós múltamból ismerjük egymást. És mint tudjuk a fotográfus sok esetben akkor dolgozik amikor más vadászik 😊 De végre kitűztük a napot.  Úgy voltam vele, hogy már semmi nem tud visszatartani. Akár esik, akár fúj, megyek! Aztán a viharos szél, jeges eső és a munkám felülírta a tökéletesre tervezett vadásznapot. De tudjuk, hogy nem szabad sürgetni a vadászatot, amikor megérdemeljük, megkapjuk, amit nekünk szánt Diana. 

Végül is egy hét csúszással eljutottam a Csór közelében lévő területre. Korán értem Márkhoz, de legalább volt időnk megnézni a vadkamerájának a memóriájában elmentett videókat. Jelzem én a képek láttán itt akartam maradni 😊 De nem ez a terület volt kiválasztva részemre.  

Tovább mentünk egy másik területrészt is szemrevételezni. Itt Márk beszélt a fiatalkori vadászatairól. Olyan átéléssel mesélt, hogy szinte láttam ahogy az akkor még fiatal tölgyesben gyermekként oson csendesen, követi a csapákat. Megmutatta azt a helyet Is ahol az első rókája került terítékre.

No, de elérkezett az idő, hogy a számomra kijelölt lest elfoglaljam.  

Szinte euforikus állapotba kerültem amikor elmentünk Széchenyi Zsigmond gyerekkori lakóhelye előtt Sárpentelén. Ezt még megtetézve megtudtam, hogy itt van a Sárrét széle, ahol a kis Zsiga libázgatott. Sőt, nem messze van Sárkeresztes sem, ahol Bársony István született. Az általam vezette fotóklub névadója. Szóval ezeket jó jelnek véltem. 

Ki lettem téve a kocsiból, irányba lettem állítva. Puska vállon, távcső kézbe és a remény a szívbe. Lassan elindulok. Szelet ellenőrzöm és nyugtázom, hogy az égiek is velem vannak. Elértem a régi lest. Nem mai, de masszív. Hány és hány csizma koptatta a lajtorja fokait, mennyi remény teljesedet itt be, mennyi álom vált köddé amikor megugrott a kiszemelt vad. Mennyi kellemes estét töltöttek el itt a zöldruhás eleink. 

Éppen, hogy elhelyezkedtem megjelentek előttem az őzek. Szeretem nézegetni ahogy csipegetnek. Bájos teremtmények, és jó jelzőrendszerrel vannak ellátva. 

Azért az északi szél néha arcon csapott, csak, hogy emlékeztessen, ki az úr az erdőn. Tudni kell, ha szél uraság azt akarja, akkor nem vadászom. Tisztelni kell a természeti erőket, mivel hamar elrontják a kedvünket. Tél tábornok futárjai rohangáltak a fák, bokrok között, néha úgy kiabáltak, hogy még a távoli sakálordítást is elnyomták. Pedig, hogy vártam, hogy vágytam azt a sakált. De ez a délután nem a mi találkozásunkról szolt.  

Tudtam, hogy miként kell viselkedni, ha szél uraság szemtől szembe áll velem. Fejemet lehajtottam, sapkámat mélyen fülembe húztam és éppen csak kilestem a les deszka felett. Öreg távcsövem még mindig tökéletes képet alkotva mutatta az őzeket. Hirtelen megmerevedet a kép. Lefagyott volna a szoftver? Ja nem, 80 éve nem tettek elektronikát a guggerbe 😊 Akkor mi van? Halottam a bal oldalamon valami zörrenést, de mivel erős volt a szél, nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. Nemsokkal ezelőtt egy kondát halottam a jobb oldalamon, de sajnos végig távolodtak és végül elveszett a távolba a hangjuk a csekély reménnyel együtt.  

De a távcsőben megelevenedett a kép. Őzeim lassan, óvatosan beváltottak az erdőbe. 

A zörgés bal oldalon megismétlődött. Erre már felkaptam a fejemet. Mintha közeledne a hang. Megint egy roppanás. Szegény keresőtávcsövem hideg fém testét szorítottam úgy mintha ezen múlna minden. De volt értelme, mivel sikerült belepréselni a képbe egy disznó sziluettet. Sajnos ahogy levettem a szemem elől a keresőtávcsövet a bozótosban szertefoszlott a kép. Tettem egy próbát megint, hátha varázslat van a távcsöveken. Amint belenéztem megint láttam, de most a nyiladék szélénél. Észre sem vettem, hogy már a céltávcsövemen nézem vágyaim tárgyát. Egyedül van, nincs más mellette. Legalább nem kell válogatnom 😊 Még mindig áll, bár mintha mozdulna. Ugyan a lábai nem mozognak, de egy varázslattól ne is várjuk el. De a mozgás illúzió csak. A mögötte lévő növényzet járta csendes szellemtáncát. Hirtelen eláll a szél. Már csak egy hangot hallok. Az öreg les valamelyik régi látogatójának szelleme súgja a fülembe: Jól áll. Lőj!!!  

És hallgattam a hangra. Az alig hetven méterre álló kan szinte a dörrenéssel egyidőben ugrott egyet és már el is tűnt a sűrű kökényben. Néhány pillanatig még halottam a csörtetést, aztán csönd. 

Ott ültem az elcsendesedett éjszakában. Mi volt ez? Tényleg csak egy vízió? Csak nem. Lementem a lesről, hogy megnézzem a rálövés helyét. Mintha madzagon húznának a rálövés vélt helyére. Lelki szemimmel láttam a lövedéket pályáját. Odaértem. És semmi. A vastag avarban nem láttam elugrást. Nem volt vér, szőr. Semmi. Csak az elillanó álom fanyar füstszagát érzem. Forgolódni kezdtem, hogy valami materiális jelét találjam a disznónak. Három nyiladékot találtam a távozás irányába. Irány az első. 10-12 métert tudtam menni a sűrűben, de semmit nem láttam. Ugyanez a következőben is, de itt még szinte 5-6 métert sem tudtam megtenni. Csökkenő lelkesedéssel, de még reménnyel telve bújtam be a harmadik nyiladékba. Kb. Három méterre egy csepp VÉR! De ez a csepp olyan hatással volt rám, mintha falnak mentem volna. Meg sebesült! És itt Ő van itthon. Menjek tovább, vagy hívjak segítséget. Füleltem, de senki nem adott tanácsot. Csak egy egér méltatlankodott, hogy mit keresek én itt. No azért csak hajtott a vérem. Léptem egyet tovább. Lámpáztam. Megint vér. Hallgatództam. Léptem egyet. Lámpáztam. Hallgatództam. Léptem egyet. Lámpáztam. Még több vér. Hallgatództam. Léptem egyet. Néha átbújtam egy tüskealagúton, ahol kenések mutatták a helyes utat az erdei útvesztőben. Aztán Lámpáztam. Sok vér. Hallgatództam. Léptem egyet. Kiértem egy tisztásra. És ott megéreztem a semmivel össze nem keverhető disznó szagot. A szememet az orom befordította a megfelelő irányba. Így fejlámpám fénykévéjében feltűnt a nekem háttal lévő, egy bokor aljában fekvő test. Néztem mésziről. Nem mozog, nem hörög. Kiadta a lelkét. Óvatosan közelítettem, puskám csövével megérintettem a szemét. Semmi. Amikor már biztos voltam, hogy a lelke már eltávozott, elkapott az ismerős remegés. Leültem elé és néztem. Elrebegtem egy halk köszönömöt. Ez szólt mindenkinek. Márknak, aki meghívott, az ősök szellemének és a kannak is.  Ültünk egymással szembe. A lassan homályosodó szemében még tükröződtek a csillagok ahová a lelkek megtérnek. Bár lehet, hogy az én szemem homályosodott el… 

Telefonom jelzése térített vissza a fizikai valóságba. Rövid párbeszéd és indult értem házigazdám. Próbáltam egy könnyen járható ösvényt keresni, de nem igazán találtam. Mindenesetre megjelöltem, hogy hol vetettem be magam a sűrűbe. Rövidesen ketten törtük az utat. Márk őszinte örömét látva még inkább jól éreztem magam. Rövid eszmecsere után ott helyben kizsigereltük, majd elkezdtük a leküzdhetetlennek tűnő húsz métert megtenni a tisztásig, ahol az autó ált. Húztuk, vontuk. Kidőlt fákon emeltük át. De egy fél órának tűnő küzdelem után sikerült elérni a célunkat.  

Kezet mostunk, majd ezután lélegezhettünk csak fel. Megérte kivárni ezt az időt a találkozásra. 

Eddig még kanból csak süldővel ajándékozott meg Diana. Első kanom a csóri disznó lett. Ennek a napnak a történéseit még sokáig fogom mesélni, hátha valamennyit át tudok adni az élményből a hallgatóságomnak is. 

Tisztelet a vadnak!