Elkezdődött. Tudtuk, hogy eljön az ideje és készültünk is rá. De mégsem készültem fel mindenre…

Elvetették a kukoricát. Az eddig csak sejtett disznók az erdők rejtekéből, az átláthatatlan vadrózsa és kökénybokrok védelméből előkerültek. Tölgyesek fekete szellem partizánjai kidugták orrukat a vetésre. Sorolásukkal ékes bizonyítékát adták jelenlétüknek.

Óriás gépszörnyek szórták testükből az új élet apró reménységét. Minden mag ízletes aroma lasszójával rángatta ki a kisebb-nagyobb disznót a friss vetésre. Ezeket a túrásokat mentünk ellenőrizni és megbeszéltük a védekezési stratégiát.

A frissen vetett terület hajlókkal, laposokkal gazdagon tarkított volt. Szinte lehetetlen két puskalövésnél nagyobb távolságot belátni. Robi a mentorom és vendéglátóm javasolta, hogy a terület közepén hagyjam a kocsimat és ide-oda nézelődve várjam a vacsoravendégeket.

Mivel időben kimentünk, kényelmesen össze készülhettem. Kalap fejbe, lőszer tárba, tár puskába.

És jött a meglepetés. Zárdugattyú nem volt a puskába. Miután reménytelenül végig néztem mind az egy zsebet a puska tokján, elmémben visszajátszottam az elmúlt napokat. Fegyver tisztítás közben értelemszerűen kivettem a zárdugattyút és ott is hagytam a tisztító állványon. Ezt a tényt azonnal közöltem Robival. Kissé szakadozott a vonal, vagy a térerő volt kicsi, de olyan volt, mintha valaki röhögne a vonal másik oldalán. Mindenesetre miután helyre állt a kapcsolat megbeszéltük, hogy visszaszerzem a hiányzó alkatrészt, mivel a kuncogva felajánlott szeg és kalapács nem igazán hozott lázba. Naplemente után kicsivel már vissza is értem és újra elfoglaltam a kijelölt bázist. Vadkárban itt már engedélyezve van az ünő terítékre hozása is. Még jó lővilágnál észre is vettem ahogy néhány dámtehén és ünő szerintem kajánul mosolyogva végig ballagott előttem, mint egy nyolcvan méterre a dombélen. Az utolsó mikor elballagott a lenyugvó nap irányába még egyszer intett a farkával és búcsúzóul függőlegesen fent hagyta, mint egy középső ujjat 😊

Szóval a gúnyolódást és a saját hülyeségemet jó előjelnek véltem, mivel ennél lejjebb már nem csúszhat szerencsefaktorom. Ha már dámvad nem kerül terítékre, csak lesz ezen a táblán disznó. Tarvadaknak hátat fordítva elindultam keleti irányba. A tábla széle a határ is volt, így csak szomorúan nézegethettem, hogy az út másik felén egerészett a koma. Gyengére sikeredett cincogással sikerült elüldözőm 😊 Szóval már csak jóra fordulhat a sorsom. A tengeri táblába be volt ékelődve egy csík gabona. Itt kamerámmal észrevettem egy kisebb kondát. De örömöm csak addig tartott míg egyik “disznóm” felemelte a fejét. Hőkamerám kijelzőjén megláttam a nemrég gúnyolódó dámokat. Kicsit még gyönyörködtem a pixelszarvasokban, aztán csendesen tovább álltam. Szektorom széléhez közeledve igazi kondát vettem észre amint a szomszéd területről a terített asztalra vetik magukat. No fordult a szerencse. El is mormogtam valami hálafélét, de bizonyára valamit nem értett jól az orrom alatt motyogott szavakból a mindenható, mivel a szerencse helyett a szelet fordította meg. Annyi időm maradt csak, hogy meg tudjam számolni a vágyaim egyre távolodó tárgyait. A terep adottságai miatt sokáig nem tudtam szemmel tartani őket, de az itt-ott felhangzó riasztásokból rájöttem, hogy ezek a disznók a kocsiban hagyott kajámat szeretnék megszerezni, mivel pont arra haladtak. Miután felismertem a helyzetet, a legrövidebb úton indultam vissza az origóhoz. A dámok által használt dombélen haladva lenézve az erdő felé láttam, hogy taktikázik a fekete sereg, hogy előttem érje el a vacsorámat. Kicsit kifújtam magam és körbe néztem. Ekkor vettem észre, hogy szinte egy vadasparkban vagyok. Itt dámok, ott őzek, amott nyulak serege színesíti a fekete éjszakát. Balkézről egy új játékos került a pályára. Féltem, hogy neki is a szendvicsem kell, így “megkértem”, hogy maradjon helyben. Csíkos pofáját a vetésbe fúrva elcsendesedett. Persze a konda nem nézte tétlenül, hanem bevetette magát a fák közzé. Mindenesetre a foglalkozás elérte célját. Mind a vetés, mind a vacsorám megmenekült.

Úgy gondoltam most már van időm elkölteni megérdemelt vecsernyémet. A földre heveredve szinte teljes testtel szívtam magamba a tavaszi nyers földillatot. Lehunyt szemeimmel is láttam az élet millió megnyilvánulását, ahogy dolgozik a természet megújulásán. Halottam ahogy a bagoly nesztelenül siklik a holdtalan éji levegőégben. Halottam a suta testében a gida szívdobbanását. Halottam a nyulak lábának toppanását az üregekbe. És még egy valamit halottam.

A sakál vonyítását. De ez valahogy nem volt harmóniában békés álmodozásom által elképzelt képpel. Ekkor visszatértem ebbe a dimenzióba. A sakál még ekkor is hallatta a hangját. Gondoltam malachanggal kicsalogatom az erdő szélére. Szelem jó volt, és az erdő széle is csak optimálisnak mondható 100 méterre volt. Szóval malac sírás. Kamerámmal elkezdtem pásztázni az erdő szélét. Elég gyorsan észleltem mozgást a déli lejtő és a fák találkozásánál, De nem erre voltam felkészülve. Két disznó jött felém.  Az egyik egy gabonacsík mellet kezdett felfelé jönni a völgyből. A világos háttér előtt a fekete test gyönyörűen látszott a majdnem teliholdban. Nesztelenül közeledett, de azt már nem hallotta, ami miatt a következő lépést megtenni nem tudta. A fekete test többet nem mozdult. Egy pár másodpercig teljes csönd volt az éjszakában. Majd lassan újra megszólaltak a tücskök, kuvikok és az éjszaka láthatatlan, de annál lármásabb lényei. Minden megy tovább. Ma éjjel már nem jönnek a vámot beszedni a fekete csuhások. Fiatal kanom teste felett kicsit elidőztem, átgondolva az elmúlás és az újjászületés örökkévalóságát. Elrendeztem a testet, megadtam a végtisztességet, miközben újra végig gondoltam a nehezen indult este történéseit. Az biztos, hogy ezentúl minden indulásnál az első, amit ellenőrzők az a zárdugattyú.

Békesség a vadnak!