Ez a kellemes emlék december végén keletkezett, de a történet régebben kezdődött.

Még szeptemberben beszélgettünk Robival, (Ő nem az a Robi, aki több történetemben is feltűnik) egy kedves ismerősömmel a bika vadászatáról. Általam az egyik leginkább kedvelt országrészben van területe. Nógrád vadregényes lankái jónéhány élménnyel megajándékoztak már.

Szóval kérdi Robi.

• Zolikám, lőttél Te már bikát bőgésben?
• én még nem, sőt még bőgést sem sokat hallottam élőben
• No, akkor vasárnap délután várlak a tanyámon és szerencsét próbálunk

Ezután szó nélkül itt hagyott. Én meg csak néztem, mint a lukinyúl. Bikára még nem kaptam meghívást ezért komoly izgalomban telt a hátralévő néhány nap. Mondanom sem kell, hogy az utolsó éjjelen szinte semmit nem aludtam. Vasárnap reggeltől annyiszor néztem meg a karórámat, hogy egy külső szemlélő azt gondolta volna, hogy légsúlyzózom 😊 Komoly bicepsz gyakorlatot végeztem a ball kezemre. Azért csak elérkezett az indulás ideje. Az idő gyönyörű volt. Amint letértem a főútról, már letekert ablakkal autókáztam és szívtam magamba a nyárvége édes-bús elmúlás illatát.

Megérkezésem után egy gyors kávé és indulás a területre. Egy öreg diófa alá ültünk ki, mivel az előttünk lévő mező egy jó bőgőhelyként volt ismeretes. És vártunk, vártunk, vártunk. Lassan alkonyodott, aztán sötét lett. Én meg csak hallgatództam, de csak távoli, halk, a szél miatt szétszaggatott bőgésfoszlányok jutott aznapra nekem. De így is van rendjén, nem lehet elsőre megkapni mindent. Halkan jegyzem meg, az első disznómat a 64. kiülésre sikerült terítékre hoznom. 

Minden esetre nem csalódtam, jó társaságban töltöttem az időt. Mondta Robi, hogy még maradjunk egy kicsit, hátha jönnek a disznók. Ha már itt vagyunk… Alig egy kis idő múlva szól Robi:

• Ott van két süldő
• Az két koca és négy süldő (nálam jobb minőségű kereső volt)
• Az két süldő – csak kötötte az ebet a karóhoz
• Nézd meg az én keresőmmel – nyújtottam neki a kezemben lévő eszközt

Elvette, de akkor vettem észre, hogy Ő balra mögém néz én meg balra előre néztem. Szóval egyszerre két irányból jöttek a sertevadak. Mindkettőnknek igaza volt 😊 Így az egyik süldő lendületét megrekesztette a végzet golyóbisa. Ezután még mentünk egy kisebb kört, hogy az árok túloldalán lévő disznót bírtokba vegyük. Az árokból, melyet meg kellet kerülni szinte mindenhonnan hangokat hallottam. Természetes váltója volt ez a vadnak. Végül is odaértünk a süldőhöz. Itt megadtuk a végtisztességet, majd Robi elment a kocsiért. Addig én még visszajátszottam magamban a történteket, de minduntalan kirángattak a visszaemlékezés kellemes világából az árokban szöszmöszölő lények. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az öreg diófa alatt hagyott hátizsákom mellet egy „malac” kutakodik. Megkértem a finn társamat, hogy szóljon már oda, hogy ne túrja szét a táskámat. Öreg Tikkám értett a szóból és a malac méretű gyenge kis süldő feladta a földi pályafutását. Végül is eléggé kikerekedett ez a bikavadászat.

Robi megígérté, hogy majd csak bepótoljuk ezt valahogy. Aztán egymást követték a napok, hetek, hónapok. Az idő egyre zordabb lett, természetesen a bőgésnek vége is volt már régen, szinte el is feledkeztem a bikáról. Karácsony előtt kaptam a hívást, hogy a két ünnep között várnak a Nógrádi hegyek-völgyek.

Aznapra már volt egy régebbi meghívásom is a Dömsödre apróvad vadászarta. Gondoltam, hogy ez sok a jóból, de egyiket sem tudtam-akartam lemondani. Csaba a meghívóm biztosított róla, hogy időben végzünk, nem kell izgulnom. De hiába mondta, izgultam. Nem azért, hogy nem érek oda, hanem hogy mit hoz az este. Mivel a gondolatom és lelkem a hegyekben járt már, a testem eléggé gyatrán szerepelt a síkon. Egyre-másra hibáztam a madarat, nyulat. Azért a végére csak sikerült koncentrálnom és hozzá tudtam járulni érdemben a terítékhez én is.

Természetesen, ha nagyon akarok valamit, az nem lesz zökkenőmentes. Így volt ez most is. Amennyiben nem akartam volna időben elindulni, nem zavart volna, hogy még egy hajtás, aztán még egy hajtás… Végül is megkértem a hivatásos kollégát, hogy vigyen vissza a kocsimhoz. Elnézést kértem vendéglátómtól, hogy nem leszek ott a terítéknél, de mivel korábra terveztük a befejezést, megértette.

Irány Nógrád!!! Kissé később értünk ki mint reméltem, így már kint voltak a gímek. Próbáltunk a völgyben csendben osonni egy korábban otthagyott bálához, ami kiváló rejteknek tűnt. De ez az osonás nem igazán sikerült. Ha nem hajolok le, meglátnak, ha lehajolok, a hasam kinyomja a tüdőmből a levegőt és a légszomjtól való hörgést halják meg. A szelünk is éppen, hogy jónak volt mondható, de itt a völgyben ez időleges. Így is lett. Megláttak, meghalottak, megéreztek.

Szervasok a szerintük biztonságosnak hitt szálasba beváltottak. Alig 200 méterre megálltak. Szépen láttuk őket, volt köztük több nekem való bika is. Robi ott hagyott. Mondta, hogy hoz nekem zacskós oxigént, addig regenerálódjak és lőjek egy nekem tetsző bikát 😊

A hegyről lefelé volt egy villanypászta, mint egy mesterséges váltó. Ott vettem észre valami mozgást. Elsőre azt gondoltam, hogy egy szellembika jön lefelé. Talán még az oxigénhiány lehet, vagy valami éteri lény? Elöl deres, hátul széles barna. De aztán kitisztult a kép. Egy világos, szinte szürke gyönyörű dámbika, mögötte szorosan két oldalon barna mondhatni szokásos színváltozatú kanalas bikák. Most minden idegszálam megfeszült, az adrenalin lökettől minden érzékszervem fel lett tuningolva. A bőrömön éreztem az egész erdőt, hegyet. Minden körülöttem lévő élő és élettelent egyszerre érzékeltem, sőt még az időt is uraltam. Láttam a jövőt, hogy ott fekszik a tűzberogyott szellembika, de meg is tudtam állítani a pillanatot egy gondos célzás ideéig, így teljes biztonsággal tudtam útjára engedni a lövedéket. A lövés robajától újra visszarendeződött tér és idő. A bika úgy feküdt ott mint ahogy a látomásomban volt. Már nem az oxigén hiány volt a problémám, de minden erő kiszállt a testemből, csak vártam, hogy jöjjenek értem. Csak ültem és néztem. Az életem legszebb bikája feküdt előttem. Néztem a mozdulatlanságában is nemes testet, amely még az elmúlásban is elegáns volt. Szinte hozzáérni is alig mertem, féltem, hogy elillan a szellembika valami ködös távoli dimenzióba. Közben megérkezett vendéglátóm és őszinte örömét látva, még boldogabb lettem. Szerinte van olyan, aki látott már olyat, aki hallott arról, hogy van valahol egy ilyen bika…

…és most az én falamon van a szellembika!

Békesség a vadnak!